Megint eljött a nyárnak azon szakasza, amikor 40 fokban lekvárt főzök és megfogadom, hogy soha többé. Szerencsére elég hosszú az ősz és a tél, és imádom nézni a ragyogó kis pofikat, amikor reggelire lekvároskenyeret majszolnak. Úgyhogy ilyenkor megint előkerül a lekvárfőző edény, a fakanál és indulhat a szezon.
Idén az eperrel indítottam, kissé szolidabb mennyiségben, mint tavaly. Viszont az új módszerrel sokkal könnyebb – és rövidebb volt a befőzés. És nem, nem a zseléfixre és társaira gondolok most, mert ha már itthon főzésre adom a fejem, szeretnék tényleg adalékmentes finomságot készíteni.
Szóval egyszerűen előző nap lecukroztam a gyümölcsöt, majd másnap leöntöttem róla a keletkező levet (ez egyébként remek alapanyag egy szörphöz) és úgy tettem oda a tűzre. Ilyenkor még mehet bele cukor, ízlés szerint – én inkább savanykásan, gyümölcsízűen szeretem.
Innentől kezdve addig főzöm, amíg a kellő sűrűséget eléri. Ezt pedig a következő pofonegyszerű módszerrel ellenőrzöm. Egy, már a főzés kezdetekor gondosan a mélyhűtőbe helyeztt tányérkára (egy másra sosem használt kávésalátétet használok e nemes célra) rácseppentek egy kicsi kanál lekvárt. Akkor jó, ha egy percen belül kellőképpen megdermed. (from The River Cottage Handbook No2: Preserves)
A feketeribizli is kiváló lekvárnak (is) bár a gyerekeket nem árt megszabadítani a ruhájuktól, mielőtt enni kezdik. A sima piros ribizliből készült adagot (ehhez már a kertünkben szedtük az alapanyagot) viszont kétszer főztem át, mert elsőre túl hígra sikerült. Na de a lelkes gasztroblogger nem adja fel. S valóban, a kitartás eredménye egy szilvalekvár sűrűségű, zamatos finomság lett.
Sárgabarack készült magában is és ribizlivel párosítva (savanykás és édes, jó barátok lettek) de nálam az érmet az alábbi rozmaringos változat vitte (a receptet az uszodában másoltam ki egy, az ablakpárkányon hagyott befőzős könyvből). Először félve csak egy egész kevéske rozmaringot tettem bele, aztán kóstolgatás után már bátrabban a többit. Hihetetlenül finom így együtt.
Rozmaringos baracklekvár
1 kg sárgabarack, kimagozva, félbevágva
1 citrom leve
5 dkg aszalt sárgabarack
50 dkg cukor
3-4 ágacska rozmaring
A megtisztított, kimagozott barackokat egy lábasba tettem, ráöntöttem a cukrot és a citromlevet, majd kis lángon főzni kezdtem.
Kb. fél óra múlva hozzátettem az apróra vágott aszalt barackot is. Ekkora adag viszonylag hamar besűrűsödik, nekem kb. 45-50 perc elég volt, hogy forró lávaként köpködve égesse a kezemet (Andrea barátnőm szerint ez a “setting point” elérésének biztos jele ). Ekkor beleszórtam a lecsipegetett rozmaringleveleket is és néhány keverés után el is zártam alatta a lángot.
Alaposan megtisztított üvegekbe töltöttem, celofánnal és kupakkal lezártam és azon melegében egy pokrócokkal kibélelt hungarocelládába pakoltam. Ja szorosan betakargattam, és így, a száraz dunsztban hagytam teljesen kihűlni – kb. 2 nap.
Én a paradicsomtól kezdve a lekvárokig mindent így tartósítok évek óta. Persze hungarocel helyett bármilyen nagyobb doboz, láda megteszi.